A PROTESTANTIZMUS

A lutheri reformáció a kereszténység megújítására, a gyökerekhez való visszatérésre irányult, amit az erkölcsi mélypontra süllyedt korabeli katolicizmus mereven elutasított. A protestantizmus megjelenése minden jó szándék ellenére nyílt ellenségeskedést, vallásháborúkat okozott, a hierarchia és a központi irányítás meg­szűnése pedig újabbnál újabb szakadásokra adott lehetőséget

A reformáció egyházait a 18. századtól kezdve lelki megújulásra irányuló ébredési hullámok (revivalizmus) rázkódtatták meg, amelyek számos új felekezetet hoztak létre. Az ébredések szószólói a megtérést sürgették, hangsúlyozták, hogy az embernek el kell fordulnia a bűntől, és életét át kell adnia Jézus Krisztusnak.

Evangélikusok (lutheránusok)

A 16. századi katolikus egyház elvilágiasodott, az erkölcs hanyatlóban volt, az istentiszteletben babonás szokások hódítottak teret. A reneszánsz pápák életmódja alig különbözött a világi fejedelmek életétől, egyesek közülük országot-világot megbotránkoztató életet éltek. Hasonló volt a helyzet a papsággal. A cölibátusi kötelezettség ellenére sokan ágyasokat tartottak, papi hivatásukból anyagi hasznot igyekeztek húzni.

Martin Luther (1483-1546), a reformáció elindítója ágostonrendi szer­zet­es­pap volt, aki nem akart belenyugodni a helyzetbe. Különösen az botránkoztatta meg, hogy hívők pénzért vásárolhattak búcsúcédulákat, amelyek a gyónás szentségével párosulva a teljes bűnbocsánat erejével "bírtak". Luther úgy vélte, hogy az ember nemcsak, hogy pénzzel nem vásárolhatja meg a bűnbocsánatot, de még a jócselekedetekkel és az érdemekkel sem vívhatja ki azt, egyedül a Krisztusba vetett hite által (sola fide) igazulhat meg. Megtámadta a búcsúcédulákkal való botrányos kereskedelmet. Reformkövetelései ellenreakciót váltottak ki. X. Leó pápa 1520-ban kiközösítette őt az egyházból. Luther ekkor a kiközösítő bullát nyilvánosan elégette, a pápát pedig antikrisz­tusnak nevezte. Számos, eleve Róma-ellenes német nemes csatlakozott hozzá, lehetővé téve számára, hogy új egyházat alapítson.

A lutheri tanítás szerint az egyház láthatatlan lelki közösség, amelyet maga Krisztus irányit, ezért az evangélikusok elvetik a pápai primátust és a katolikus hierarchiát, ehelyett a hívek egyetemes papságára helyezik a főhangsúlyt. A hét szentség közül csak kettőt ismernek el: a keresztséget és az úrvacsorát. A szentmise áldozati jellegét elutasítják. Mindig két szín alatt veszik magukhoz az úrvacsorát, melyben a kenyérrel és a borral együtt jelen van az Úr teste és vére is, de csak a vétel pillanatában. A lutheri megigazulástan következményeként az evangélikus egyház elveti a tisztítóhely létezését, a holtakért való imádságot, a szentek tiszteletét, nem helyesli a kötelező cölibátust, a fülgyónást, a szerzetesi fogadalmakat, nem tesz különbséget a bocsánatos és halálos bűn között, és a Szentírást tekinti a hit egyedüli, kizárólagos forrásának.

Luther eleinte azt hitte, hogy az Istennel való közösség majd megváltoztatja az embereket. De amikor látta, milyen anarchikus állapotot eredményeztek tanai Németországban (parasztháborúk, anabaptisták stb.) ő is kénytelen volt dogmákba foglalni hitigazságait és létrehozni az egyházi szervezetet. A lutheránusok 1530-ban fogadták el az ágostai hitvallást, amely azóta is tanításuk alappillérét képezi. A hitvallás első részében a katolikus hittel közös pontokról van szó, a másodikban azokról a jellegzetességekről, amelyek az új egyházat a katolicizmustól való elkülönülésre kényszerítették.

A lutheránus egyház Németországon kívül főleg Észak-Európában hódított, de a kivándorlók miatt jelentős mértékben jelen van az amerikai kontinensen is.

Reformátusok (kálvinisták)

A svájci reformátor, Jean Calvin (1509-1564) tanítása a legtöbb kérdésben megegyezett Luther nézeteivel. Ő is az ember radikális bűnösségéből indult ki, a fő hangsúlyt a krisztusközpontúságra, a kegyelem mindenható erejére, a hitből való megigazulás kizárólagosságára helyezte és a Bibliát tekintette a hit egyedüli forrásának. Tanításában azonban rendkívül jelentős helyet foglal el a predestinációról, azaz eleve elrendeltségről szóló tan.

"Állítjuk - írta Calvin -, hogy az Isten, az ő örök és megváltoztathatatlan rendelkezése szerint elhatározta azt, kit választ az örök boldogságra és kit taszít az örök kárhozatba. Az, hogy kit választ ki az örök boldogságra, az ember érdemeire való tekintet nélkül egyedül az Isten meg nem szolgált irgalmasságától függ; akiket pedig az örök szenvedésre kárhoztatott, azokat Isten igazságos és nem panaszolható ítélete zárta el az örök élettől".

Az üdvösségre történő elrendelésről való megbizonyosodás alapja - Calvin szerint - Jézus Krisztus. Aki elfogadja Krisztust, és közösségben van vele a hit és az úrvacsora által, az reménykedhet az üdvösségben. A predestináltság jeleit képezik továbbá a jócselekedetek, mint a megszentelődés, az újjászületés és a megigazulás következményei. Calvin is két szentséget ismert el, mint Luther: a keresztséget és az úrvacsorát. Mindkettő a kegyelem zálogát képezi: a szentséghez járuló egyén megkapja a szentségek külső jelét, ám a tényleges kegyelmet csak a kiválasztottak kapják meg. Míg Luther szerint az úrvacsorában a vétel pillanatában valóban jelen van az Úr teste és vére, addig Calvin csupán az úgynevezett virtuális jelenlét elvét fogadta el. Mivel Krisztus az Atya jobbján ül, nem lehet testileg is jelen az eukarisztiában. Krisztus lelke ellenben nincs semmivel sem korlátozva, ezért a predestinált hívek a vétel pillanatában mégis részesednek az ő erejében és kegyelmében.

Calvin Isten országának evilági megvalósítását tűzte ki célul. Az Újszövetséget nemcsak Isten igéjének, hanem az emberi társadalmat irányító törvénykönyvnek is tekintette. Ezért Genfben teokratikus rendszert hozott létre, és harcolt a reformációt veszélyeztető személyek ellen. A Második Helvét Hitvallásban megfogalmazott tanai, a szigorú vallási fegyelem és nem utolsósorban Calvin rendkívüli szervezői képessége, lehetővé tették az új hitnek az eredményes terjeszkedést. A kálvinizmus teret hó­dított a lutheránus Németországban, Franciaországban (hugenották), Magyarországon, Romániában. Különösen jelentősek voltak Hollandiában elért eredményei, így a 17. században Hollandia vette át Genftől a kálvinizmus központjának szerepét. Az angolszász országokban Calvin tanítása a kongregacionalizmus és a presbiterianizmus kereteiben van jelen.

A református egyházközösségek élén a presbitérium áll. Az 1908-as genfi egyházalkotmány értelmében elvetnek minden dogmatikai kötöttséget, és lényegében véve híveiknek tekintik mindazokat a Krisztus-hívőket, akik a „Biblia talaján állnak". Templomaikat és istentiszteleteiket az egyszerűség jellemzi: az istentisztelet zsoltáréneklésből, prédikációból és úrvacsoraosztásból áll.

Anglikánok (episzkopálisok)

Jóllehet a 16. század elején Angliában is érett volt a helyzet a reformációra, a szakadást itt VIII. Henrik (1509-1547) második házasságának eldöntetlen kérdése váltotta ki. Henrik buzgó híve volt a katolikus egyháznak, sőt a Hét szentség bizonyítása című művével védelmezte Lutherrel szemben a katolikus tanítást. X. Leó pápa ezért a munkájáért a „defensor fide" (hitvédő) címet adományozta neki, melyet az angol királyok még ma is viselnek. A problémák akkor kezdődtek, amikor 17 évi házasság után, a fiú utódra vágyó Henrik elhatározta, hogy házasságot köt a királynő egyik udvarhölgyével. Mivel VII. Kelemen pápa nem volt hajlandó felbontani Henrik első házasságát, a király önmagát nevezte ki az angol egyház fejének és szakított Rómával. Henrik azonban továbbra is üldözte az Angliába beszivárgó lutheri reformáció eszméit. Szigorú büntetést helyezett kilátásba azokkal szemben, akik nem hisznek az átlényegülésben, az egy szín alatt való áldozásban, a magánmise jogosságában, a papi nőtlenségben, a szerzetesi fogadalmak kötelező erejében és a fülgyónásban. Életében az anglikán egyház tanrendszere és szervezete teljes egészében katolikus maradt, azzal az egy különbséggel, hogy feje nem a római pápa, hanem az angol király volt.

A voltaképpeni reformáció csak a kilencévesen trónra került VI. Edward (1547-1553) uralmával kezdődött. A gyermek király nevében Crammer Tamás, Canterbury érseke bevezette a kálvini tanokra épülő hitújítást. Az 1549-ben kiadott Book of Common Prayer (Közös imádságok könyve) angol nyelvű liturgiát, két szín alatti áldozást írt elő, tagadta a mise áldozati jellegét, s csak két szentséget fogadott el. Az anglikánok új hitvallása az úrvacsorával és a predestinációval kapcsolatban is Kálvin eszméit tartalmazta. Az így kialakult vallás, a lutheránus és kálvinista egyház mellett a protestantizmus harmadik alapformája lett, mely hitrendszerében protestáns volt ugyan, de istentiszteletében és szervezetében meglehetősen sokat megőrzött a katolikus vallásból. Az anglikánok nem utasították el az apostoli utódlás elvét, nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy egyházuk élére érvényesen szentelt püspökök kerüljenek. Egyházukat ezért Amerikában püspöki, vagy episzkopális egyháznak nevezik.

Az 1800-as évektől az anglikanizmuson belül két szemlélet él egymás mellett. Az egyik az anglokatolicizmus elve, melynek szószólói a katolikus egyház felé szeretnének közeledni, ezért a régi, ünnepélyes istentisztelet helyreállítására törekednek, visszatértek a szentek tiszteletéhez, a papi cölibátushoz stb. A másik irányzat képviselői, az evangéliumi egyházak (metodisták, baptisták) példáját követve a protestáns gyakorlatokhoz és tanokhoz ragaszkodnak és elítélik az anglikanizmus ritualizá­lódását.

Az anglikán egyház a többi angolszász országban is elterjedt. Sok híve van az Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában. Az anglikán közösség részegyházai önállóak, de elsőbbséget biztosítanak Canterbury érsekének.

Presbiteránusok, kongregacionalisták

Az anglikán egyházból váltak ki kálvini hatás alatt a 16. század második felében a puritánok, akik úgy ítélték meg, hogy az angol egyháznak a pápaságtól való elszakadása csak formai volt, mert sok katolikus gyakorlatot nem szüntetett meg. Ezektől a gyakorlatoktól akarták megtisztítani (innen a puritán elnevezés) az anglikanizmust. A puritanizmus már a 16. század végén két irányzatra szakadt. A mérsékeltebbek, a presbiteránusok nevüket arról kapták, hogy az egyház irányításában az egyházközségek egy területhez tartozó presbitereinek zsinatait tartották a legfelsőbb szervnek. Mint a többi kálvini egyház istentiszteletére, az övékére is az egyszerűség jellemző: központjában az Ige felolvasása, a prédikáció, az ima, valamint a zsoltárok és a himnuszok éneklése áll. A presbiteránusok Skóciában és Észak-Írországban terjedtek el, innen kivándorlók vitték át az Újvilágba. A kongregacionalisták (vagy independensek) abban különböznek tőlük, hogy radikálisabban szembehelyezkedtek az angol államegyházzal. Még a presbiteri zsinatok vezetésének sem voltak hajlandóak alávetni magukat, ehelyett minden helyi gyülekezet (kongregáció) teljes függetlenségét hangsúlyozták.

Baptisták

Már Luther korában is létezett az ún. anabaptista mozgalom, melynek tagjai, azt hirdették, hogy a gyermekek megkeresztelése ellentétben áll a Szentírás tanításával és érvénytelen, ezért a Krisztus melletti, önálló döntésre képes felnőtteket újra kell keresztelni. A baptisták azonban gyökereiket inkább John Smithhez (1554-1612) vezetik vissza, aki először keresztelt Amerikában felnőtteket, s a felnőttkeresztséget az egyházhoz való csatlakozás feltételének tekintette. A mozgalom ezután igen eredményesen terjedt, létszám tekintetében hamarosan felzárkózott a hagyományos protestáns egyházak mellé. A 18. századi nagy ébredési hullám missziós lendületet adott a baptistáknak, tanaikat a világ minden részére elvitték.

Tanításuk a kálvini reformáció talajában gyökerezik. Hitük forrásának a Szentírást tekintik, minden hagyomány, hierarchia, papság autoritását elvetik. Gyakran hangoztatják, hogy nincs közvetítő Krisztus és az ember között. Nagy hangsúlyt fektetnek a megváltottság személyes tapasztalatának átélésére. A szentségeket nem az isteni kegyelem forrásainak tekintik, hanem csupán olyan cselekedeteknek, melyek a hívő Krisztussal való közösségét jelzik. A keresztséget csak a hitre jutott felnőtteknek szolgáltatják ki, és mindig alámerítéssel. Az úrvacsora a baptistáknál a keresztség által Krisztussal kötött szövetség folytatásának jele. A Szentírással ellentétesnek mondják a katolikus és az ortodox tant, hogy a kenyér és a bor színe alatt Krisztus valóságosan jelen van. Istentiszteletük egyszerű: zsoltáréneklésből, bibliai felolvasásból, igehirdetésből és imából áll. Imaházaikban nincsenek sem feszületek, sem díszek. Csak a szószék és a falon levő bibliai feliratok tanúskodnak arról, hogy istentiszteleti helyről van szó. Lelkipásztorok és prédikátorok által irányított közösségeik teljesen önállóak, ezért a tanbeli nézetkülönbségek vagy ébredések következtében létrejövő új gyülekezetek, gyakorlatilag új egyházakkal gazdagítják a baptista mozgalom sokszínű palettáját. Ezek az egyházak mereven ragaszkodnak tanbeli sajátosságaikhoz, s csak laza kapcsolatban vannak egymással.

Metodisták

A 18. század végén váltak ki az Anglikán egyházból. Alapítójuk, John Wesley (1703-1791) anglikán pap volt, egy olyan korban, amikor a racionalizmus és a tradicionalizmus hatására az anglikanizmus külső formák gyakorlásából állt. Wesley követőivel együtt az evangélium szelleméhez tért vissza. Módszerük abból állt, hogy esténként olvasták a Bibliát, napközben látogatták a szegényeket, a betegeket, a rabokat, szerdánként és péntekenként böjtöltek. Kortársaik e módszer miatt (method) nevezték el őket metodistáknak. Wesley a megtérés szükségességét, a lutheri hit általi megigazulást hirdette. Mivel tudta, hogy a gyors megtérések után általában gyors lelki hanyatlások következnek, nagy hangsúlyt fektetett munkatársai kiképzésére. A helyi közösségeket kisebb csoportokra (osztályokra) osztotta, s minden csoport élére egy kiképzett vezetőt (classleader) helyezett. A vezetőktől és a vándorprédikátoroktól megkövetelte, hogy igényesebb keresztény életet éljenek, mint az egyszerű hívek.

A metodisták nem szakítottak olyan radikálisan a liturgiával, mint a baptisták, de sokkal kevesebb hangsúlyt fektetnek arra, mint az anglikánok. Hitük forrása a Biblia. Elvetik a hagyományt, nem hisznek a tisztítóhelyben, a kálvini predestináció helyett az ember szabad akaratát helyezik előtérbe. A többi protestáns felekezettel ellentétben úgy vélik, hogy az ember üdvössége szempontjából, a hit mellett, döntő szerep jut a jócselekedeteknek is. Életmódjukra ezért az önmegtartóztatás, az aszkézis, az őszinte áhítat jellemző. Mivel Isten már az élet kezdetén üdvösséget kínál az embernek, a gyermekeket is megkeresztelik. Hogy a szentséget meghintéssel, leöntéssel, vagy alámerítéssel szolgáltatják ki, azt a szülők döntik el. Az úrvacsorát két szín alatt, térdelve veszik magukhoz. Hisznek Krisztus valóságos jelenlétében. Jóllehet csak két szentséget ismernek el, van házasságkötési szertartásuk, meghatározott szertartásokkal szentelik fel diakónusaikat, presbitereiket, püspökeiket. Jellemző a metodista egyházakra a különleges nyitottság a más felekezetek felé. Templomaikban a más keresztény egyházakhoz tartozó hívek is részesülhetnek úrvacsorában, mert úgy vélik hogy a sok keresztény egyház létezése ellenére az igazi keresztények, bárhova is tartozzanak, Krisztus testét alkotják.

Üdvhadsereg

Ezt a 19. századi revivalizmusban gyökerező, metodista eredetű mozgalmat William Booth (1829-1912) alapította „Keresztény Misszió" néven Londonban, elsősorban az alkoholizmus és a prostitúció leküzdésére. A mozgalom 1878-ban felvette az Üdvhadsereg (Salvation Army) nevet és sajátságos keresztény hadseregként szervezte újjá magát. A felekezet tagjai egyenruhát viselnek, meghatározott "katonai" egységbe tartoznak, vezetőik tiszti rangjelzésekkel rendelkeznek. Az evangélium terjesztése mellett továbbra is nagy hangsúlyt fektetnek a szociális munkára, ami világszerte ismertté tette őket. A szentségeket és a felszentelt papságot elvetik.

Pünkösdisták

A 20. század elején létrejött pünkösdista mozgalom tagjai úgy vélik, hogy az apostoli kor lelki tapasztalatai két évezred után is megismétlődhetnek és meg is ismétlődnek. Közösségeikben a hívek Szentlélek-keresztség ben részesülnek, nyelveken beszélnek, kézrátétellel gyógyítják egymást.

A mozgalom az Egyesült Államokban keletkezett, a 20. század elején, amikor Charles F. Par­ham, metodista lelkész kis bibliaiskolát nyitott, ahol azt tanította, hogy Krisztus igazi követőinek vissza kell térniük a Szentírás, azaz az apostolok és az apostoli levelekben leírt első egyházak gyakorlatához. Mivel az első keresztények életében jelen voltak a Szentlélek ajándékai - többek között a nyelveken beszéd (glosszolália) -, és a csodálatos gyógyítások, Parham ösztönözte követőit, hogy imádkozzanak ezekért a karizmákért. Egyes buzgó hívőknek hamarosan különleges extatikus élményben volt részük: egész lényüket természetfeletti boldogság-érzés kerítette hatalmába, majd anélkül, hogy akarták volna, ismeretlen nyelven kezdtek imádkozni. Mivel ugyanaz történt velük, mint az apostolokkal az első pünkösd napján, az új mozgalom tagjait pünkösdistáknak nevezték el. Jóllehet a többi egyház misztikus rajongóknak bélyegezte őket, az új felekezet tagsága állandóan szaporodott. Egyrészt más evangéliumi egyházakon belül hódított (számos baptista és metodista gyülekezet vált rövid idő alatt pünkösdistává), másrészt erőteljes missziós tevékenysége következtében terjedt el a világ számos országában. Az 50-es évektől a pünkösdisták hatásukat a nagyobb történelmi egyházakban is éreztetni kezdték. Az anglikán és a katolikus egyházakon belül is tömegesen jelentek meg a Szentlélek kitöltetésében részesült hívők, akik azonban gyakran nem voltak hajlandóak elhagyni saját közösségeiket, hogy a pünkösdistákhoz csatlakozzanak, hanem „karizmatikus mozgalom" néven megmaradtak ott, ahol voltak, vagy új néven, új karizmatikus egyházat alapítottak. A mozgalom ma is dinamikus, különböző formákban, különböző nevek alatt terjed.

A hagyományos pünkösdisták az Isten gyülekezete (Church of God), a Krisztus gyülekezete (Church of Christ), a Teljes evangélium (Full Gospel) egyházakba tömörülnek. Tanaik többé-kevésbé megegyeznek a baptistákéval. Csak a Biblia tekintélyét fogadják el, a hagyományt elutasítják. Bibliamagyarázatuk kifejezetten fundamentális: mindent szó szerint értelmeznek. Általában még ma is nagy tévhitnek tekintik az evoluciós elméletet, azt állítják Isten teremtő szava erejével hét nap alatt alkotta meg a világot és az embert. A katolikus értelemben vett szentségeket elvetik: a keresztséget - melyet felnőtteknek szolgáltatnak ki alámerítéssel -, és az úrvacsorát csak megemlékező szertartásként gyakorolják. Istentiszteleteiken zsoltárokat énekelnek, igehirdetést hallgatnak, imádkoznak. Elítélik a dohányzást, az alkoholfogyasztást, konzervatívabb rétegeik bűnnek minősítik a moziba, színházba járást, a táncot. Ami a baptistáktól kifejezetten megkülönbözteti őket az a Szentlélek keresztséggel jelentkező nyelveken beszélés és a csodálatos gyógyulások hangsúlyozása. A nyelveken szólásról azt vallják, hogy a Szentlélek ihleti, s Istent magasztalják vele, anélkül, hogy tudnák mit mondanak. Némelyek azt állítják, hogy az érthetetlen idegen nyelv, melyen beszélnek azonos valamilyen távoli esetleg ókori ismeretlen, de értelmes nyelvvel.

Újabban hit mozgalom néven új tendenciák hódítanak köreikben. A hit mozgalmak képviselői még nagyobb hangsúlyt fektetnek Isten csodatevő erejének gyakorlati megvalósulására, és kiterjesztik azt az evilági érvényesülésre is.

Forrás: http://vajtful.hu/archivum/441/keresztenyseg-4-protestantizmus.html

Oldal: Hogyan működik a HuPont.hu weboldalszerkesztő és honlap?
PROTESTANTIZMUS - © 2008 - 2024 - puritan.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat